Varázs-por (novella)

A nagy meleg ellenére, szívesen sétált volna még egy kicsit, de az étterem jónak tűnt és beültek végre vacsorázni. Amíg a hideg sör megérkezett, az étlapot nézegetve, végigpörgette a napot fejben.

Vajon így képzelte? Ez az az érzés, amit várt? Vagy azért érzi ezt, mert annyira várta? Nem akarta túlgondolni és a nagy melegben már az első korty sört megérezte, így hanyagul átadta magát az elégedettségnek.

Elindulni látszik az üzlet. Megcsinálták! Büszke volt. Megérkezett az a különös érzés is, pont, ahogyan szokott, hogy az egész sziget varázsporral van megszórva. Bárhová nézett, bármit hallott, bármit tapintott, annyira távol volt saját világától, hogy képtelen volt beilleszteni abba. Nem is akarta, dehogy. Az a mágikus illat, ahogyan azonnal bekúszik az ember orrába, bőrébe, agyába, amint kilép a repülőgépből. Varázsporos varázsszőnyeg. Pityeregni is szokott. Amikor megérkezik az örömtől, amikor el kell mennie, a szomorúságtól.

A mosdóba menet végignézett a mellettük lévő asztalnál ülőkön. Gondolatban kinevette őket. Nem valók ide. Ők nem érzik ugyanazt, amit ő; nem érezhetik. Nincs benne a szívük és a lelkük. Nekik ez csak egy nyaralás. Elment mellettük és alig észrevehetően feljebb emelte az orrát.

A vacsora végeztével elindultak a tompa békabrekegéssel szegélyezett úton hazafelé. Már messziről lehetett hallani a gitárost, jól adta vissza az ismert számot. Komoly kis rajongótábort gitározott össze magának, még az úttestre is lelógtak a késő éjjel őt hallgatók. Annyira táncolt volna vagy legalább énekelte volna a szöveget, de túl konszolidált volt a közönség, egy sör pedig kevés a bátorsághoz. Kicsit toporogtak hát, bólogattak, amolyan ’én is ezen nőttem fel’ módon, aztán elindultak a szállás felé. Épphogy csak eltávolodtak a pubtól, amikor valami szokatlant látott az út szélén. Emberi alakok. De…fekszenek? Az út mellett? Ahogy közeledtek, nőtt benne az idegesség is. Elkezdett kalapálni a szíve, bízott benne, hogy valami ésszerű magyarázatot tud párosítani a látottakhoz, mire odaérnek. Négyen voltak, egy pokrócon kucorogtak. Az anya olyan lehetetlen hosszúra próbálta nyújtani a kezét, hogy mindhárom gyerekét egyszerre át tudja karolni. A pici feküdt hozzá a legközelebb, szorosan a mellkasához tapadva. Pár hónapos lehetett. A középső talán 2 éves volt, a szélén pedig egy 5 éves forma kisfiú aludt. Elhaladtak mellettük, lenézett rájuk és mély szomorúság lett úrrá rajta. Szinte érezte szívén az ütést. Gondolatok cikáztak a fejében, kérdések, amire kétségbeesetten kereste a választ. Nézte a csontvékony asszony sziluettjét. Talán a holnapot sem éri meg. Cserzett, barna bőre olyan mereven feszült a hús nélküli csontra, mintha végleg rászáradt volna. Inas nyakán szinte keresztül lehetett látni, ami nyelőcsövét vékony hártyaként bevonva tartotta múmia-szerű, pici fejét. Talán húsz méterre lehettek, amikor elsírta magát. Nem miattuk sírt. Nem is maga miatt. Nem bírta el, túlcsordult.

Visszafordult; kapkodva, könnyeit törölgetve kutatott a táskájában. A vacsorájára gondolt, a sörre, a taxira, a ruhákra, amiket aznap vett. Minden egyes rúpiát megsiratott. Elmondhatatlanul szégyellte magát. Visszapörgette a napját fejben. Ugyanazt a napot, amivel olyan elégedett volt néhány órája. Nézte és mennyire mást látott. Tehetetlenséget érzett. Üres csigaház volt, amit a hullámok kedvükre borogatnak a tengerparton.

Visszaért az alvó alakokhoz. Nézte őket egy darabig, mintha örökre emlékezni akarna rájuk. Óvatosan megfogta az asszony vállát. Amint megérintette a piros ronggyal borított csontos testet, szinte érezte fájdalmát is. A nő felrezzent és ijedten ránézett mélyen ülő, aprócska szemével. Valahogy, megmagyarázhatatlan módon, mégis, mintha mosolygott volna. Nem tudta, jól látja-e. Nézték egymást egy hosszú pillanatig, majd két kézzel átfogta a száraz, erőtlen kezet és belegyűrte a pénzt.

Rettegett, hogy megsérti vagy megalázza. Hamis félelem volt ez, tudta: nem érte fél, hanem magáért. Mi lesz, ha nem fizetheti le a lelkiismeretét, hogy picit könnyebb legyen, hogy jobb embernek érezhesse magát? Várt, nem tudta mi fog történni. A földről egy hálás tekintet simogatta meg; köszönöm.

Nem érezte az örömet és nem jött a megkönnyebbülés sem. Zavartan álldogált a sötétben. Akart valami megnyugtatót, amit elvihet magával. Valamit, amitől jobb lesz majd. Egy ígéretet, valamiféle bizonyosságot talán a jóra, az igazságra, talán az istenre, az életre.

Hosszú percekig várt, aztán elindult a szálloda felé a sötétben.

Tompán, álmosan ébredt. A tegnap esti asszony és a hazafele úton szőtt világmegváltó gondolatok kavarogtak benne. Kilépett a teraszra. Szikrázó napsütés és füstölgők illata csábította új napra. Nézte a kertet, nézte a virágokat, a halkan csordogáló vízköpő hangját. Az istenek márpedig boldogok.